Az első komolyabb költözés alkalmával gondoltam arra először, hogy megszabadulok a könyvektől.
Fontos, hogy “komolyabb költözés”, mert van komolytalan költözés is, amikor az ember fiatalon egy hátizsákkal meg egy sporttáskával odacuccol valahova, miközben féltettebb javait (amilyen például a könyvtárának nagyobb része, a nehéz télikabátja, vagy a különleges alkalmakra tartott cipői) biztonságban tudja, mondjuk a szülei lakásában. A komolyságnak is vannak aztán fokozatai, a legkomolyabb a gyerekkel-macskával költözés, amikor már nem lehet semmit, egy utolsó gombot sem hátrahagyni, sehol sincs nemhogy lakás, de egy plusz szekrény sem, amibe elrejthetné legalább átmenetileg a holmiját, szóval mindent vinni kell. Mondják, hogy az élet két legnagyobb stressze a gyász meg a költözés, és én hajlamos vagyok ezzel egyetérteni. Családdal-macskával már hiába gondol az ember a boldog ifjúságra, a hátizsákra meg a sporttáskára, amikor tudta, hogy minden, ami fontos, azokban bőven elfér, és akkor sem esik kétségbe, ha a sporttáskát a trolin felejti, mert ami igazán fontos, a hátizsákban van, sőt, ami tényleg nagyon fontos, a zsebében elfér. Ezeknek az időknek örökre vége, gondolja, és nekifog dobozolni.
Ilyenkor a könyvek puszta ballasztként jelennek meg, és minél több idő telik el két költözés között, annál több dobozban. És mintha a dobozok is nagyobbak volnának. Persze a könyveket nem szabad túlságosan nagy dobozokba rakni, mert akkor ember nincs, aki megmozdítaná, a könyvek ugyanis súlyosak, tömör holmik, egy könyvekkel megrakott banános doboz sosem okozza felemeléskor azt a kellemesen váratlan könnyűséget, amit az újságpapírral körbecsomagolt üvegvázás doboz, amelyben tulajdonképpen üveggel és újságpapírral körbevett levegőt szállítunk. Nem, ilyesmiről könyvek esetében szó sem lehet. Csak nehéz, még nehezebb, és ebből-ki-kell-venni-valamit dobozok léteznek.
A Hang