Látszólag egyszerű okra vezethető vissza, hogy a dánok évtizedek óta a világ legboldogabb nemzetei között vannak. Ez pedig a teljesítménykényszer helyett az empátiára, a sok szabad játékra, a hitelességre alapuló nevelés. Sajnos a magyar közoktatás semmit nem tanul a Lego és Andersen népétől.
Míg mi magyarok (az amerikai utat követve) sokszor arra törekszünk, hogy minél korábban tanuljon meg a gyerek írni-olvasni, érjen el jó teljesítményt a sportokban, járatjuk mindenféle szakkörökre, “fejlesztő foglalkozásokra”, magántanárokhoz a gyerekeinket, és kétségbe esünk, ha a gyerek “nem csinál semmit, csak játszik”, addig a dánok kifejezetten olyan környezetet teremtenek, amelyben a gyerek minél többet játszhat.
A szabad (és semmiképp az irányított, “fejlesztő”!) játék annyira fontossá vált Dániában, hogy az ottani tantervkészítők is ebből indultak ki. Nem a lexikális anyagokkal tömik a legkisebbek fejét, nem akarják, hogy a kisgyerekeket a tanulás kösse le, amikor még gyerekeknek kéne maradniuk és játszaniuk kellene. A 10 évesnél fiatalabbak kettőkor végeznek az iskolával, és utána sem a házi feladatok következnek, hanem (igen) a játék.
Szerintük ha egy gyereknek állandóan teljesítenie kell, hogy elérjen valamit – jó osztályzatot, díjakat, felnőttek dicséretét – akkor nem alakul ki benne a saját belső ösztönzés. Úgy gondolják, hogy a gyerekeknek térre, bizalomra van szükségük, hogy maguktól megtanuljanak dolgokat, hogy megoldják a problémáikat, mert ebből származik az önbecsülésük, önállóságuk.
HVG