Jó néhány évvel ezelőtt egy dunántúli kisvárosban jártam. Ott hallottam egy tanárnőről (egyébként gyógypedagógusról), aki már az azóta megszűnt speciális iskolában is minden reggelt beszélgetéssel, mesével kezdett, sokat kirándult a gyerekekkel, együtt főzött velük, a betűket először homokba írták faággal, vagy a kezükben gyúrva a nedves homokot, formálták meg? Ha a napköziben betűtésztás levest főztek, versengve nevezték meg a kanálra került betűket, szabad volt kiabálni is?
Sokat énekeltek és sokat szerepeltek együtt. Az átszervezés után W. P. Klára — Klári néni — Csodás gyógyulások — könyvtáros által könyvtáros lett. A könyvtár ajtaja mindig nyitva volt a gyerekek előtt, és Klári néni szerzett két nagy fotelt, és az egyik sarok lett a beszélgetősarok. Valamiféle elismerés volt, amikor félállásban a könyvtárosság mellett ifjúságvédelmissé minősítették át. Nehezen, de engedélyt kaptam, hogy belepillanthassak a neki írt levelekbe, amiből itt idéztem egyet-kettőt. Azt mondják a kollégák és a gyerekek, hogy valódi, sorsfordító ‘gyógyulások’ történtek. Eszembe jut egy réges-régi, nagy Pest megyei pedagóguspaláver (hat-nyolcszáz pedagógus ült együtt egy nagy teremben a tanévnyitó alkalmából), ahol felállt egy köztiszteletben álló, ősz hajú tanítónő, és azt mondta:
— Mi lakótelepen tanítunk. A gyerekeink beszélgetni szeretnének velünk. És mi tudjuk, hogy erre van, erre volna a legnagyobb szükségük! De nem tudunk velük eleget beszélgetni, mert hajt a tananyag!
Mire felpattant ott levő igazgatója és rémülten kiáltotta:
— Ne is gondolj rá, Jolikám, hogy beszélgetni fogsz, tőlünk a művelődési osztály a tananyagot kéri számon! (via Könyvtárostanátok Egyesülete, körlevél)
Nők Lapja Café