A környezet folyamatosan változik: evidens. Ahogyan az is, hogy tegnapi hozzáállásunk ma már eséllyel nem megfelelő. Ha viszont nem vizsgáljuk felül rendszeresen eddigi gyakorlatunkat, garantáltan aláássuk saját teljesítőképességünket. Miképpen a (katolikus) egyházban, úgy a könyvtárban is. (MG)
Máté-Tóth András vallásszociológus szerint…
– A mi régiónk meghatározó vonása a sebzett kollektív identitás. … az újat gyakran fenyegetésként, nem pedig lehetőségként éli meg.
– Fogadtatás: feltűnően hasonlít a II. Vatikáni zsinat idegenkedő fogadtatására.
– A szorongó társadalomban szorongó egyház él.
“Ha a probléma gyökere a szorongás, akkor a megoldás sem lehet más, mint a szorongás csökkentése. A pedagógiai és szervezetlélektani kutatás azonban figyelmeztet: a puszta megnyugtatás nem elég. A biztonságos, de irány nélküli közösség a kényelmes status quóba zárkózik, nem a tanulás felé nyílik meg. A befogadókészség növeléséhez a biztonságot össze kell kötni az iránnyal és a felelősséggel; a defenzív bezárkózást pedig – ahogy a fenyegetés-kutatás kimutatta – a kontroll-élmény és az önérték helyreállítása oldja, nem a fenyegetés puszta tagadása. A megoldás tehát nem a szorongás elfojtása, hanem az átfordítása: a bénult, védekező állapotból a bizakodó, közelítő állapotba.
… Amit a szakirodalom a defenzivitás feloldásának feltételeként ír le – identitásbiztonság, kontroll-élmény, méltóság, biztonságos tér a kérdezésre -, azt az elfogadó, irgalmas közösség képes megadni. Nem a sebzettség eltüntetésével, hanem annak komolyan vételével és átértelmezésével éri el: a szenvedés mondatának végére nem pontot téve, hanem vesszőt. Az ilyen szellemiségű közösségekben a szinodalitás nem fenyegető parlamentarizmusként jelenik meg, hanem annak természetes gyakorlataként, ami az egyház lényege: koinonia, közös úton járás, szinódus.
Megújul