Nemcsak az elmúlt tizenhat évre, hanem jóval korábbra visszatekintve, az úgynevezett befagyott traumákról való beszédhez is lehetőséget kellene teremteni. Trianon, a világháborúk, a holokauszt, a kommunizmus és ’56, a rendszerváltás, a generációkon át öröklődő hatásaikkal, sok vonatkozásban máig ki- és megbeszéletlenek. Hagyományosan ez az a két dolog, amiben nem vagyunk jók: a szolidaritásban és a traumafeldolgozásban.
A traumaelméletek klasszikusa, Judith Herman, aki elsősorban az erőszakról, családon belüli erőszakról írt;
Véleménye szerint a trauma gyógyulásának három fázisa van:
1. biztonság megteremtése
2. emlékezés munkája, a trauma történetének létrehozása
3. reconnection, újrakapcsolódás, az integráció.
Qubit: Másfél évtizeden keresztül töprengtünk azon, hogy a tüntető tanárok mellé miért nem állnak oda a sztrájkoló vasutasok, a fekete ruhás nővérek mellé a tanárok, vagyis hogy a különféle csoportok miért nem, vagy miért csak későn tudtak egymáshoz kapcsolódni.
Menyhárt Anna, traumakutatási szakértő: – Hollandiában efféle elképzelt helyzeteket tanítanak már a felső tagozatban. Például, hogy az iskolád melletti park helyére építeni akarnak valamit, és te hogyan tudsz reagálni, plakátokkal, gyűlések szervezésével. Ausztriában merevebb a rendszer, erősebb a tekintélytisztelet, ott viszont a személyes határok tiszteletben tartását kezdik el már 8-10 éves kortól tanítani: ez a te tested, nem nyúlhat hozzá senki, mint ahogy te se nyúlhatsz a másik testéhez. A lányom 11-12 éves volt, amikor az iskolában hallott egy előadást az erőszakról. Mi számít annak, mi az, ami már túlmegy a te határaidon? A fiúknak ugyanezt tanították meg: melyik gesztusod mit jelent, hogyan értelmeződik. Abba nőnek bele, hogy hallathatom a hangom, képviselhetem magam, és ezért nem érhet retorzió, vagy ha mégis, akkor mások mellém fognak állni. Szerintem ez a legfontosabb, ami Magyarországon hiányzik.
Qubit