HVG: Hogy alakította ki azt a sajátos irodalomterápiás módszert, amelynek során az Ulickaja-regények mintájára mesél történeteket az édesanyjának?
Szűcs Teri, író: – Nem tekintem irodalomterápiának, hanem válasznak az anyám igényeire. Láttam, hogy sok minden megmaradt a hosszú távú emlékezetében, ami a szovjet popkultúrával, az ő leningrádi felnövekedésével, fiatalkorával, felnőtt életének az ottani izgalmas szakaszával kapcsolatos. Megmaradtak filmek, színészek, a zene. Megmaradt a kultúra igénye, kiemelt szerepe és fontossága. Hiányzik neki a színház, és tudja, hogy sokat olvasott és mely szerzőket kedvelt. Mindez benne volt abban, amikor Ulickaja-regényt kért tőlem. Nem a bármilyen nyelven nehezen követhető felolvasásra gondolt. Ezért minden este olyan “regényt” mesélek neki, amit az általam hallottakból, látottakból rakok össze, máskor egyszerűen improvizálok. A legérdekesebb, hogy amikor a saját élete történéseit idézem fel, neki erről más régi szituációk jutnak eszébe, amit aztán visszamesélek. Így is rekonstruálható egy különleges, közös folyamatban az emlékezet. Ez nem az én találmányom. Nagy-Britanniában bevált gyakorlat a szociális munkásoknál, hogy a rájuk bízott, demenciával élő ember családját kikérdezik a megőrzendő, a gondozás során visszaidézendő emléktöredékekről. Szemléletváltással az ellátórendszerben is meghonosodhatnak építő, rehabilitáló praktikák.
HVG (25. sz.) / térítéses tartalom