Sorozatunk link lezárásaként…
– Ha száz dollárunk van arra, hogy nőjön a szegény gyerekek iskolalátogatásának időtartama, akkor nem az a legkifizetődőbb, hogy odaadjuk a családnak a száz dolcsit, még csak nem is az, ha erőforrásra és szervezésre költjük – hanem az, ha a szülők és a közvetlen környezet informálásába fektetjük (vö.: link ). Crick Lund előadása azt ismerteti, hogy míg a puszta pénzbeli segítség változó hatékonyságot mutat, a szociális háló irányából közelítő, empátián alapuló gyakorlatok (egészségügyi ellátás és oktatás, terápia, rehabilitáció elérhetővé tétele) nem csak a mentális egészségben, de a gazdasági helyzetben is nagymértékű javulást hoztak.
Adjunk, ha tehetjük – de ami még fontosabb: ismerkedjünk és kapcsolódjunk. Rajen Makhijan rendkívül inspiráló beszéde arra buzdít, hogy tegyük le a “szocioökonómiai szemüvegünket”, és vegyük észre, hogy a szegény ember nem más, mint mi magunk – szegényként.
Amíg jóléti énünk egy íróasztalnál tanuló kislányt ábrázoló fotón a szorgalmat és a teljesítményt látja, nyomorgó énünk csak a fűtött szobát, a biztonságos teret, a villanyfényt, a perspektívát veszi rajta észre.
Fedezzük fel, hogy mit tanulhatunk a “szegény-éntől”: a felmérések szerint például kifinomultabb képessége van az érzelmek olvasására és az empátiára, sokkal nagylelkűbb, mint az, aki bármikor adhatna, és az élet értelméről is többet gondol, mint a jólétben élő. Minél magasabb ugyanis az egy főre jutó GDP, annál alacsonyabb szinten határozzák meg az élet értelmét az egyének – ismerteti a meglepő adatot Makhijan.
Ha pedig attól félünk, hogy a szegényekkel való törődés a saját életünkkel kapcsolatos teendőktől veszi el az időt-energiát, akkor az előadó szerint az alábbi gondolatot érdemes megfontolnunk: “Amikor a magunk dolgai után futunk, nem az a célunk, hogy teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkká váljunk? És mi van akkor, ha teljesebb, értelmesebb életet élő, boldogabb önmagunkra a szegény embertársunkkal való kapcsolatban találunk rá?”
Pszicho for you