Szenvedélyem idegenekkel társalogni – mondja előadásában Kio Stark. A szemükbe nézek, köszönök, segítséget ajánlok, figyelek. Mindenféle történeteket hallok. Kb. hét éve kezdtem lejegyezni a tapasztalataimat, hogy rájöjjek a miértre. Azt találtam, hogy valami csodás dolog megy végbe. Majdhogynem poétikus. Tényleg fölkavaró élmények voltak. Meglepően élvezetesek. Igazi érzelmi kapcsolatok voltak. Fölszabadító pillanatok.
Az a szomorú, hogy sokfelé a világban úgy nevelnek minket: “Arra számíts, hogy az idegenek biztos veszélyesek. Ne bízz bennük, mert lehet, hogy a károdat akarják.” Ám a legtöbb idegen nem veszélyes. Feszélyezve érezzük magunkat velük, mert nincs kapcsolatunk hozzájuk.
Két nagy előnye van, ha félelem helyett a megérzésünkre támaszkodunk.
1. Fölszabadít bennünket. Amikor ezen tűnődünk, megérzésünkre támaszkodva skatulyák helyett, világos, hogy mondani könnyebb, mint megtenni.
2. Annak hogy megérzésünket használjuk, a meghittséghez van köze. Tudom, hogy ez kissé ellentmond a józan észnek. Meghittség és idegenek? De e gyors kölcsönhatások a szociológusok által “röpke meghittség”-nek hívott érzéshez vezethetnek.
Néhány lépés:
– Találjunk valakit, aki a szemünkbe néz. Ez jó jel. Először egyszerűen mosolyogjunk rá. Ha utcán vagy folyosón elhaladunk valaki mellett, mosolyogjunk rá. Figyeljük, mi történik.
– A másik lehetőség a háromszögelés. Itt vagyok én, itt az idegen, itt egy harmadik dolog, amit mindketten látunk és kommentálhatunk, pl. egy köztéri műalkotás vagy egy utcai igehirdető vagy egy fura ruhát viselő személy.
– “Észrevétel”. Ez többnyire bókolást jelent. Imádom észrevenni a szép cipőket. Most éppen nem viselek mesés cipőt, de a cipők általában mesések. Elég semlegesek, ami a bókokat illeti.
– Kutya-baba elv: kínos lehet az utcán megszólítani valakit, ha nem tudjuk, hogyan fog válaszolni. De a kutyájához vagy babájához mindig szólhatunk.
– Megnyílás. Ez elég kétélű fegyver, de esetleg kifizetődő lehet. Ha kellemesen érzik magukat, közöljenek vele magukról valami igazat, valami tényleg személyeset. “Hol lakik a papája?” – Néha őszintén elmondom, hogy még kislánykoromban meghalt. Azokban a pillanatokban a beszélgetőtársak elmondják nekem az ő veszteségüket. Ha én megnyílok, a másik is megnyílik, még ha idegennek is.
TED