HVG: Hol veszíti el a magyar közoktatás a gyerekeket a matematika szempontjából?
Kosztolányi József, a tavaly Rátz Tanár Úr-életműdíjjal kitüntetett matematikatanár: Az elején. Én legjobban a tanítókat és az óvónőket fizetném meg. Már ötödikbe hendikeppel, sokszor traumaélményekkel érkeznek gyerekek. Ez a 38. tanévem, és az a tapasztalatom, hogy a diákok görcsölését úgy tudom elkerülni, ha sosem kérek számon váratlanul, nem lapozgatok naplót szigorú tekintettel, nem feleltetek hagyományos módon a táblánál, csak beszélgetünk, és azt értékelem. Ne feszüljön a gyerek, még akkor sem, ha nem csinálta meg a házi feladatát, inkább pótolja. És mindig fontos a párbeszéd, hogy mindenkit megszólítsak, mert ha a diák az órán azt éli meg, hogy passzív és buta is – ez a kettő együtt veszedelmes kombináció -, akkor sosem fogja magát jól érezni. De ilyen tanári hozzáállást azért is egyre kevésbé lehet elvárni, mert az elmúlt évtizedekben alaposan felhígult a szakma. Míg 30 éve az országos tanulmányi versenyek helyezettjei jöttek tanárszakra, ma hármas középszintű érettségivel be lehet ide jutni.
HVG: És mennyiben mások a mai diákok?
KJ: A legszembetűnőbb, hogy mennyire csökkent az aktív koncentrációs idő, egyre rövidebben képesek figyelni. Igaz, rengeteg információ zuhan rájuk, és sem a család, sem az iskola nem tanítja meg őket szelektálni az adathalmazban. Az okostelefont én egyébként nem tiltom ki az órákról, inkább bevonom, használtatom.
HVG (8. sz.) / térítéses tartalom