Ez egy komoly kultúrtörténeti témájú cikk. De tényleg. Bárki, aki csak kinyit egy könyvet, akarva-akaratlanul nyomot hagy rajta. Ha mást nem, egy ujjlenyomatot, egy pici gyűrődést a lapon. Van, aki ennél továbbmegy, és könyvjelzőként behajtja a lap sarkát, vagy akár aláhúz a szövegben ezt-azt, esetleg lapszéli jegyzeteket készít. Így minden könyv két történetet mesél el: egyet, amit az alkotója írt, és az olvasókét a rajta hagyott nyomokon keresztül. Ez így van már évszázadok óta.
A középkori kéziratok gondos munka eredményei. Egy-egy vaskosabb irat elkészítése nem ritkán hónapokig tartott, minden egyes betű gyönyörűen, gondosan formált, hogy az utókor számára könnyen értelmezhető legyen. Éppen ezért hőköl hátra a gyanútlan olvasó, mikor a lapokat óvatosan forgatva a szöveg szélén egy kis rajzba ütközik, ami, nos, szintén gondosan és aprólékosan kidolgozott, és valami olyasmit ábrázol, amitől még a több száz évvel később élők is kuncogni kezdenek, esetleg feszengenek.
A középkori könyvek széljegyzeteinek két nagyobb kategóriáját különböztetik meg az ezzel foglalkozó kutatók. Az egyik a szöveget kísérő illusztrációk csoportja, amelyek bizonyíthatóan egyidősek magával a szövegtörzzsel. A másik csoporthoz a később keletkezett megjegyzések tartoznak. Ezeket olyanok hozhatták létre, akik éppen olvasták a művet, és ez-az eszükbe jutott közben: valami fontos, vicces, vagy megbotránkoztató – esetleg kritikai megjegyzéseiket öntötték képes formába. Ne szépítsük: ma úgy hívjuk ezeket, hogy firkák, még akkor is, ha nagyon alaposan kidolgozottak, és látszik, hogy a készítőjük nem volt híján a művészi tehetségnek. A témákat illetően a spektrum nagyon széles, az informatívtól és kis csinostól az ijesztőig és a bizarrig akad minden. Furcsa időkapszulák ezek: megőriztek valamit azoknak az egyéniségéből, akik készítették. A lapszéli rajzocskákat összefoglalóan margináliáknak, azaz széljegyzeteknek nevezik a kor kutatói.
Viszont