Van értelme kiállítást rendezni a post-truth korában az igazságról? Vagy akár a hamisításról? Azt már régóta tudjuk, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk, de a posztigazságok beköszöntével már ez is kevésnek tűnik: udvariasan rá kell hagyni mindenkire, hogy legyen szó akár a holdraszállásról, akár a covidjárványról, higgyen csak, amit akar. Egy ilyen világban már nem is lehet hamisítani, hiszen nincs is mit – vagy éppen itt lehet igazán nagy hülyeségeket beszélni, hiszen senki sem ellenőrzi. Donald Trump az oltásellenes ifjabb Robert F. Kennedyt jelölte az egészségügyi minisztérium élére, az egyre gyanúsabb tüneteket produkáló Elon Muskot is miniszternek jelölte, Oroszországban mindenki, aki háborúnak nevezné az Ukrajna elleni háborút, valamiért kizuhan az ablakon, Magyarországon meg már lassan lehetetlen követni, hogy ki hallgat le kit, és hogyan manipulál mit.
A kiállítás hat lépésen keresztül mutatja be a hamisítványok történetét, több országon és több nézőponton keresztül – ahogy a megnyitó meghívójában olvasható volt, “transzeurópai nézőponton” keresztül. A kiállított tárgyakban – középkori ereklyetartókban, térképekben, a második világháború alatt zsidóknak kiállított útlevelekben, marketingdumákban, Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, az orosz-ukrán háborúról szóló híradásokban és a Fidesz brüsszelező plakátjaiban – az a közös, hogy mind hamisak, csak nem ugyanolyan mértékben, és nem ugyanolyan okoknál fogva. A kiállításon helyet kapott Han van Meegeren, a hamisítók szupersztárja is: ő volt az, aki műkincskereskedőként “eredeti” Vermeer-képeket adott el a náciknak, ám amikor perbe fogták emiatt, bevallotta, hogy mindet ő festette, így egy csapásra nemzeti hős lett – hamisítóként.
Qubit (előfizetéses tartalom)