Egyszerűen nem szimpatikusak nekem a könyvtárosok. Például halkan beszélnek. Mindig. Nemcsak amikor a könyvtárban vannak. Máshol is. Ilyenkor az a kísértés kerít hatalmába, hogy jó hangosan rákérdezzek: – Elnézést! Nem hallottam, mit mondott. És akkor a könyvtáros megismétli. Még halkabban. És én ilyenkor szívem szerint ordítanék.
De mondok egy konkrét példát. A feleségem könyvtáros. De most otthon van. Én próbálok vele beszélgetni. Mert szerinte nem beszélgetünk normálisan. Szerinte én csak üvöltözöm és instrukciókat adok. Szerintem ő meg úgy néz rám, mintha az olvasószolgálatban ülne. (Felszedtem azért valami könyvtári szakműveltséget az együttélésünk során.) Például megkérdezem, hogy mi lesz ma a vacsora. Erre ő azt feleli, beszéljek halkabban, kis türelmet, most éppen mással van elfoglalva, nézzem meg szabad polcon, és csak akkor szóljak, ha ott nem találok semmit. Erre én megkérdezem, hogy milyen polcra gondol. Mire ő, az attól függ, hogy mit keresek. A vaj, a v mint virágmintás vajtartóban, a kenyér k mint kredenc kis fiókjában, a hús pedig, értelemszerűen, h mint hűtő. Nem viccelek. (…)
Népszava