Majd a sötétben, pufidzsekiben beszélgetünk arról, hogy mi is az, hogy múzeum, miközben szétszakad a társadalom kulturális szövete? Napjaink rezsikrízise nem lehet magánügy; a végsőkig ellen kellene állni annak, hogy privát, illetve konzumer terekbe szerveződjön ki a közintézmények feladata.
Az elmúlt hetekben egyre gyorsuló ütemben érkeztek hírek hazai múzeumbezárásokról. Elsőként szeptemberben, Győrben jelentették be, hogy “technikai okokból” bezár az összes városi múzeum és kiállítóhely, jobbára már október közepétől. Innentől záporoztak a hírek a részleges, de inkább teljes zárásokról Sopron, Szeged, Székesfehérvár, Gödöllő, Nagykanizsa, Nagyatád, Miskolc, Szentendre, Kecskemét városából, az országos nagyintézmények közül a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum is fiókintézmények bezárásáról döntött, és ez a szomorú sor minden bizonnyal folytatódik még.
Természetesen a meredeken növekvő energiaárakra hivatkoznak azok az önkormányzatok és polgármesterek, amelyek illetve akik a bezárásokat indítványozzák – és az első híradások alapján az is a legtermészetesebb megoldásnak tűnhet, hogy először a kulturális, művelődési és közösségi intézményeket, valamint a sport-facilitásaikat zárják be. Egyes kormánypárti településvezetők gyorsan kijelentik, hogy “Brüsszel” a felelős ezért is – ami megint csak rávilágít arra, hogy mindennél nagyobb szükség volna a közművelődés intézményeire.
A lényeg azonban az, hogy alig másfél évvel a COVID miatti lezárásokat követően tehát újra zárnak a közintézmények. Megint semmiféle autonómiájuk nem látszik lenni: szabadságuk abban áll, hogy önállóan jelenthetik be a korlátozásokat. És megint nem merül fel, hogy miért éppen a múzeum, a kiállítóhely, a galéria, a könyvtár, a színház, az egyetem zár be. Mindössze a fehérvári stadion fűtéséről indult el némi polémia, Cser-Palkovics András polgármester nyilatkozata után, aki szerint válság idején luxus az ilyesmi.
A Mű