2013-ban Emanuele Castano és David Comer Kidd tett közzé egy tanulmányt a Science magazinban arról a kísérletről, amelynek során szépirodalmat, lektűrt, illetve szakszövegeket olvastattak a résztvevőkkel, majd különböző teszteknek vetették alá őket, amelyekkel azt vizsgálták, mennyire képesek felismerni más emberek érzelmeit és szándékait. Azok, akik a teszt előtt szépirodalmat olvastak, nemtől, kortól, iskolázottságtól függetlenül jelentősen jobb eredményeket értek el, mint a másik két csoportba tartozók. Egyetlen novella elolvasása elég volt ahhoz, hogy – legalábbis átmenetileg – javuljanak az empátiás készségeik.
Aktuális hasonlattal élve, az irodalom olyan, mint egy legyengített kórokozót tartalmazó vakcina. Erőteljes érzelmeket és interperszonális konfliktusokat élhetünk át biztonságos körülmények között, kényelmes fotelben ülve, anélkül, hogy elhagynánk a privát szféránkat vagy kilépnénk a komfortzónánkból. Túlléphetünk saját világunk keretein, a regény elolvasása után pedig más emberként térhetünk vissza. Amikor azonosulunk egy szereplővel, perspektívát váltunk, mintegy az ő szemével nézzük a világot, megértjük a mozgatórugóit, és szó szerint együtt érzünk vele. Felfedezzük magunkban a Mást.
Hogy néz ki mindez a magyar iskolapadból? – Tóth Krisztina esete Az arany emberrel ezt a veszélyt vetíti előre. Egy kortárs író egy ártatlan körkérdésre válaszolva kritikát fogalmaz meg a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, mire a magyar társadalom megbotránkozva felhördül. Jókai Mór szent és sérthetetlen, vele szemben kritikának nincs helye. Ez a heves reakció éppen a mentalizáció hiányáról – vagy alacsony szintjéről – tanúskodik. Képtelenek vagyunk a másik ember gondolatainak, szándékainak és motivációinak értelmezésére, illetve a saját érzéseink dekódolására, mert nem így szocializálódtunk. A szocializációs hiányosságainkat pedig nem pótoltuk szépirodalmi művek olvasásával.
HVG