Akinek a nyár ellenére egy 15 perces, komolyabb olvasmány is belefér:
– Írni-olvasni tudó világunkban a két ige kölcsönösen felidézi egymást, úgyszólván elválaszthatatlanok. De vajon honnan indult ezek története a magyarban? Milyen távlatok nyílnak a távolabbi múlt felé, milyen irányok bontakoznak ki a nyelvtörténet folyamán? Ha belegondolunk olyan közkeletű szavakba, mint a felolvas és leolvas, kiolvas és beolvas, megolvas és ráolvas, vagy olyan ritkább, de ismert kifejezésekbe, mint az írásos hímzés vagy a régi képíró, rögtön érzékelhetjük a jelentéseknek azt a sűrű szövevényét, mely mindkét igét körülveszi. Ezek közül egyesek hosszabb részlettanulmányokat érdemelnének, nemcsak az írás- és olvasástörténet fényében, hanem különböző társtudományok (néprajz, művészettörténet) bevonásával is. E rövid írás elsősorban arra a kérdésre keres választ, hogy a két szó etimológiája és szótörténeti adatai alapján milyen kép rajzolódik ki korai használatukra nézve, különös tekintettel azokra a hajdan meghatározó szerepet játszó jelentésekre, melyek azóta többé-kevésbé háttérbe szorultak. A korszakok közül főként az ősmagyar és ómagyar kor kerül a figyelem központjába. A források köre a történeti és etimológiai szótárakra, különféle nyelvemlékes adatokra, valamint egyes tájszótárakra és értelmező szótárakra is kiterjed.