A kamarillapolitika előnye, hogy nem kell sok embert bevonni, a közösség nagyobb, de érintett hányada ugyanis kihagyható a döntéshozatal folyamatából. Az indok is kézenfekvő: úgysem értenének hozzá (a többi minősítést most elhagyjuk).
S milyen igaz: ki tudna felelősen beleszólni olyan dolgokba, amelyekről alig van előzetes ismerete? A helyzetet indokolni is lehet. Ha pl. döntéshozóként az általam hónapok óta latolgatott elképzelésemet egyszer csak a közösség elé terjesztem és véleményüket kérem – mégjobb, ha pl, intézményvezető netán helyi vagy országos pénzosztó is vagyok – akkor igen jó eséllyel nem tudnak válaszolni, vagy csak olyan szempontokat tudnak felhozni, amelyen meglátszik a helyzet nem ismerése.
Előnyök:
1. Részleges ismereteik miatt – melynek oka vagyok – gúny tárgyává tehető a felszólaló.
2. A többiek tanulnak a helyzetből: a megszégyenítés lehetősége miatt legközelebb méginkább meggondolják, hogy felszólalnak-e.
3. A későbbi méltatlankodás is leszerelhető, mondván: én megkérdeztem őket, miért nem akkor szóltak, Most már késő! 🙂
4. A döntéshozót is igazolja: megmondtam, hogy ezek nem értenek hozzá.
5. A lehetséges ellenvéleményen túl kiküszöbölhető a vezető trónkövetelője is.
Árnyoldalak:
1. Felmérések szerint gyengébb minőségű a kisebb és egyneműbb közösség által meghozott döntés (vö.: link ).
2. Az információ meg nem osztása stratégiailag rontja a közösség egészének intellektuális felkészültségét, növeli a tanult tehetetlenséget (vö.: link )
3. A döntéshozó saját magát is degenerálja azáltal, hogy elképzeléseit nem kényszerül megmérettetni más vélemények tükrében.
4. A vezetett intézmény, szervezet teljesítőképessége a gyengébb döntések miatt leromlik.
5. A szervezet, intézmény léte is kérdésessé válik, ha a fenntartó vagy tagok nincsenek meggyőződve annak hasznosságáról.
Te láttál már ilyen jelenségeket? (MG)
KIT-információ