Napjaink tévékönyvtárosa, ha volna, csöppet sem tűnne ősinek, figyelembe véve persze különleges életmódját. A tévékönyvtárost a nagy ‘Brehm’ afféle élő kövületként tartja számon, aki van is meg nincs is, de ezt a bonyolult lételméleti problémát maga a nagy Brehm se tisztázza egyértelműen. Tévékönyvtáros állítólag létezik ma is, csak halvány dunsztunk sincs, hol, mert ember nincs, aki kutakodna még könyv, könyvtár, netán éppenséggel könyvtáros iránt. Ily módon nincs mit tennünk: a tévékönyvtárost ma már kiveszőfélben lévő fajnak kell tekintenünk. Persze megtörténhet, hogy egykori nagy elterjedési területének jelentéktelen töredékén még ma is meghúzza magát, mi több, egyes példányai amerikai nagyvárosokba újfent behatolnak, hogy az igen szapora adatbázisok és fájlmegosztó rendszerek vetélytársaivá fejlesszék magukat, de ez csak afféle folyosói szóbeszéd. Hol vagyunk mi Amerikától?
Nálunk a tévékönyvtáros, ha rejtőzik valahol, vélhetően megmaradt korábbi fejlettségi állapotában. Mellékesen szólva ez lehetne a mi szerencsénk, mert általa legalább pontosíthatnánk evolúcióbiológiai ismereteinket. Rájöhetnénk például, hogyan jutottunk el a Kovalikkárolyicustól a Dérijánosicuson át a mai leszármazottakig. Elvégre a hasadtujjú lúd is összekötő kapocs a lúdalkatúak és általában a vízi madarak között, nemde?
Híradó.hu