Hogyan kerül ugyanabba a gyűjteménybe egy pletykakönyv Károly hercegről és Dianáról, és A sátáni versek? Miért található meg a tallinni óváros egyik mellékutcájában a Meseország mindenkié? A Banned Books – Betiltott Könyvek – gyűjteménye miatt. A Banned Books nem csupán múzeum, nem is könyvesbolt: inkább egy olyan projekt része, amely arra figyelmeztet minket, hogy a betiltás logikája, bárhonnan és bármilyen okból történjen, elfogadhatatlan. Interjú Joseph Maximillian Dunnigannel, a múzeum ötletgazdájával, aki Skóciából költözött az észt fővárosba.
Mérce: Vannak olyan érvek, amelyek téged is meggyőznének arról, hogy egy adott könyvet betiltsunk?
JM: Mindenkinél van egy határ, amit nem akar átlépni. Én az amerikai klasszikus liberalizmus kategóriájába esek, amelyik alapján csak a közvetlen, komoly károkozás adhatna okot tiltásra. Megtalálható például itt nálunk is egy könyv, amelyik drogok, bombák, fegyverek készítésére oktat – ez nem kifejezetten jó, hogyha ott a könyvespolcokon.
Mérce: Túl azon, hogy a The Housekeeper’s Diary (Egy házvezető naplója) és A fajok eredete is be lett tiltva egy időben, mégiscsak kell lennie még valaminek, amiben osztoznak, nem?
JM: Valószínűleg az, hogy valami olyasmit érintenek, ami egy adott társadalomban tabu. Az Egyesült Királyságban ez a szex, az Egyesült Államokban a rassz, Kínában a Tienanmen tér, Oroszországban a nacionalizmus, Magyarországon? Hát, tudod.
Éppen azért szerveztem úgy a múzeumot, hogy országonként mutatom be a könyveket, mert bizonyos mintákat, kulturális hasonlóságokat országról országra figyelhetünk meg így.
Mérce