“Ne pazarold el a lehetőséget, amit egy jó kis válság a kezedbe ad!” – a Winston Churchillnek tulajdonított tanács alapján a koronavírus-járvány remek alkalmat adott a változtatásra az emberi kapcsolatokon, a környezeten, vagyis úgy általában a világon. Ám az emberiség, s benne a magyarok nem igazán éltek a kínálkozó lehetőséggel. (A vonatkozó MKE-konferencián sem hangzott el olyan tapasztalat, amely a könyvtári tevékenység előretekintő tapasztalataira, változására utalt volna. Legnagyobb gond talán az összefogás példáinak, illetve a szakmai koncepció hiánya volt. Ezzel szemben szokásosan nagy tere volt az öndicséretnek és az elégedettségnek. – MG)
… A kutatók ugyanakkor néhány országspecifikus jelenségre is felfigyeltek. Egyebek közt arra, hogy
– a nők a járvány első időszakában jobban bírták a stresszt, mint a férfiak. Még nagyobb meglepetés, hogy
– a hagyományosan sűrűbb szövésű emberi kapcsolati hálóval jellemezhető községekkel szemben a városokban élők támogatták leginkább egymást: ők kapták, illetve adták egymásnak a nagyobb érzelmi, fizikai, anyagi és mentális segítséget. És ez nem csupán a rokonok, a barátok, de a munkahelyi, szomszédsági kapcsolatok esetében is igaznak bizonyult.
– A községekben élők körében a kutatók alig találtak a pozitív megküzdési stratégiára utaló jeleket, “sokkal inkább egy kapcsolatvesztett, kiszolgáltatott közösség képe rajzolódik ki körükben”.
A dokumentum szerint ez egy időzített bomba, mivel a talajvesztettség, a magárautaltság hatványozottan növeli az egyén kitettségét az újabb válsághelyzetekben. A járvány sikeres testi, lelki, szellemi átvészelését a helyzethez való rugalmas alkalmazkodás képessége mellett leginkább a rokoni, baráti és más társas kapcsolatok kiterjedtsége, “mélysége” befolyásolta, amely nagyban segíteni tudta a szorongással, a lelki, anyagi és egyéb nehézségekkel való megküzdés sikerességét. Csakhogy e téren a magyar társadalom már a járvány kitörése előtt sem volt túl jó állapotban, így sokaknál eleve hiányoztak a válsághelyzetben aktivizálható emberi erőforrások. Ahogyan az anyagi, úgy a társas támogatási “humán tőke” szempontjából is leginkább az alacsonyabb iskolázottságúak voltak – illetve vannak – a legrosszabb helyzetben, és ez a soron következő válságok leküzdésében is egy kockázati tényező.
A Covid megjelenése előtt csak a magyarok kevesebb mint felének (47 százalékának), a múlt év végére viszont már több mint felének (51 százalékának) nem volt semmilyen aktív segítő kapcsolata. Ez a széles tömeg azóta is kapcsolathiányosan, illetve kapcsolatvesztetten, önmagára utaltan éli az életét.
HVG (29. sz.) / térítéses tartalom