“A magyar társadalom, Alvin Toffler jövőkutató szavaival élve “jövősokkos” állapotban van; ha tehetné, megállítaná az idő kerekét, és a fiatalok jövőjeként legszívesebben saját múltját képzelné el.”
A szegénység ugyan csökkent az utóbbi években. Ugyanakkor van egy harminc-harmincöt százalékos része a magyar társadalomnak, amelyik nem jövedelmi tekintetben, de életkörülményeiben, képzettségében, iskolázottságában, életmódjában nem Európában él. Ez a deprivált, lecsúszott réteg, a lakosság harmada, ami nem az utóbbi öt évben, nem is a rendszerváltás idején keletkezett, hanem már a nyolcvanas években is mérhető volt, folyamatosan újratermelődik.
A magyar iskolarendszer fontos mérőszámai (alulteljesítő tanulók aránya, digitális szövegértés, modern pedagógiai módszerek használata) a leggyengébbek között vannak a fejlett világban, de néhány területen már fejlődő országok is jobb eredményeket produkálnak. A felsőoktatásba beiratkozók aránya évek óta csökken, ami rendkívül aggasztó tény. A felnőttképzésben résztvevők száma szintén: míg 2002-ben a felnőtt lakosság 18 százaléka tanult, addig 2014-ben már csak 11,4 százaléka. Egészen lesújtó a magyar felnőttek tanulással kapcsolatos attitűdje: az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) kutatása szerint a nem tanuló felnőtt magyarok kétharmada akkor sem lenne hajlandó tanulni, ha alkalma és lehetősége lenne rá.
Kolosi Tamás az utóbbi tíz évben azt tapasztalja, hogy a közvéleményre jelentős befolyással levő politikai rétegek is lebecsülik a tanulás fontosságát…
444