Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes hivatkozni napjaink egyik legmeghatározóbb karrierelemzőjére, Daniel H. Pinkre, aki szerint kétfajta munkavégzés létezik, az algoritmikus és a heurisztikus. Az első típust az utasításokra épülő, egyetlen meghatározott eredménnyel kecsegtető feladatmegoldás jellemzi. A magatartás-tudományi kutatások eredményei alapján azonban a XXI. század szakmáinak jelentős részére a kész megoldások nélküli, heurisztikus munkavégzés jellemző, amelynek három alappillére van, az autonómia, a szakmai igényesség és a céltudatosság. Meggyőződésem szerint a pedagógusmunka is ilyen, a tanításnak ‘művészete és tudománya’ van.
Az a voluntarista oktatáspolitika, amely alattvalóknak tekinti a pedagógusokat, lényegében az algoritmikus munkavégzésüket szabályozza és követeli meg. Ebben az esetben a pedagógusmunka elszámoltathatósága nem a szakmai kritériumokat, hanem a lojalitást, a fölösleges adminisztrációt és a kádári ‘összekacsintást’ helyezi előtérbe. Ennél is nagyobb károkat okoz a szakmai autonómia hiánya, hiszen ez azt okozza, hogy az igényesség és céltudatosság nem számít. Az elv egyszerű: ‘Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.’
HVG (regisztrációval) 36. sz.