A stratégiátlanság nem 2010-ben kezdődött – térkép kell kulturális kiadásokról

Inkei Péter már 2007-ben úgy jellemezte a magyar kulturális kormányzatot, hogy az “inkább sodródik”, és a rendszerváltás utáni kelet-európai dokumentumgyártásról is lesújtó volt a mérlege: a régió több országában formálisan létezik ugyan stratégia, de valójában olyan, mintha nem lenne. Véleménye szerint a markáns kultúrpolitika nem szakértői elemzésből születik, hanem politikai akarat teremti meg az irányvonalakat, a szakértők feladata pedig ezek szakmai megszűrése. Húsz évvel később ezen gondolat mindkét fele aktuálissá vált.

A politikai lehetőség most adott. Egy kormány ritkán kap ennél erősebb felhatalmazást újjáépítésre és reformra. Ahhoz azonban, hogy ebből tartósan működő rendszer szülessen, meg kell teremteni azt a szakmai, ágazati infrastruktúrát is, amelyen át kell mennie az adatnak, az egyeztetés rendjének.
És itt válik fontossá a felismerés: az elmúlt évtizedben folyamatosan a stratégiaképtelenség uralkodott a széttagolt rendszerben. Nem volt ugyanis egy olyan, kultúrpolitikai felelősséggel felruházott szereplő, aki egyszerre rendelkezett volna az egész rendszerre rálátást adó adathalmazzal, koordinációs felhatalmazással és számon kérhető felelősséggel – és nem volt asztal sem, amelynél az egész egyszerre jelen lett volna.

A magyar kulturális élet évtizedek alatt hozzászokott ahhoz, hogy a központtól pénzt és utasítást kap, de elemzést már nem.
Finn kutatók a teljes központi államigazgatáson végigkövették országukban a kulturális közpénz útját tárcáról tárcára, függetlenül attól, melyik költségvetési sor minek nevezi magát. Kiderült például, hogy a kormányzat nem egységes szereplő: a tárcák egymástól függetlenül, egymásnak olykor ellentmondó célokkal támogatják a kultúrát. A felmérés hatására tények alapján vitatkozhatnak, túllépve a benyomások ütköztetésén.

Készüljön el – és ezután évente frissüljön – a magyar kulturális térkép: Minden tárca, minden alap, minden állami és államközeli forrásgazda kulturális kiadása legyen egységes módszertannal nyilvánosan, ott, ahol lehet, települési bontásban. Ez nem osztana újra egyetlen forintot sem, és nem döntene el egyetlen stratégiai vitát sem – de minden későbbi vitát tényekhez rögzítene.
A járadékvadászatot nem tiltaná be, hanem láthatóvá tenné: ahol minden költségvetés átlátható, és minden forrásgazda látja a többiekét, ott nem fordulhatna elő az, hogy egy szakmai szűrőt megkerülve árnyékkeretekből épüljön fel egy projekt, sőt az sem, hogy ez éveken át senkinek ne tűnjön fel.