“A jó dolgokat kell meglátni!” – Az emberi motiváció szempontjából ez hasznos szempont lehet, de tényleges fejlődést az tud elérni, aki nem riad meg a negatív visszacsatolástól. “Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is a beismerés, nem a letagadásban rejlik ellenszere” – idézhetjük akár Semmelweis Ignácot is. A negatív visszacsatolás nem elkeseríti, hanem gondolkodásra készteti a tényleg lépni képes embert. Persze értem: a nagy hatalmi távolsági kultúrában, amelyben élünk, büntetik a hibázást. Ezért, ha csak lehet, igyekszünk elrejteni tévedéseinket – praktikusan: visszafogni a közösségi tanulást, innovációt. De nézzük, hogyan látja Stanislas Dehaene agykutató… (MG)
“… próbálkozni kell, vállalva még a kudarcot is, mert a hiba mérete és iránya megmutatja, hogyan kell kijavítani. Célzunk, lövünk, megnézzük, mennyire hibáztuk el a célt, és ezeket az információkat használjuk a következő lövéssel történő korrigálásra. Így tanul meg a vadász célozni – és egy nagyobb léptékben a mesterséges neurális hálózat így tud igazítani azon a több millió paraméteren, amelyen a külvilágról szóló belső modelljét meghatározzák. De vajon az agy is így működik?
E hipotézis alátámasztására az 1970-es évek óta gyűlnek az adatok. Két amerikai kutató, Robert Rescorla és Allan Wagner állítja: az agy csak akkor tanul, ha eltérést érzékel a megjósolt és a kapott eredmények között. Hibajelzés hiányában nem lehet tanulni: “A szervezetek csak akkor tanulnak, ha az események sértik az elvárásaikat.” Más szavakkal: a meglepetés a tanulás egyik alapvető mozgatórugója.”
p. 191, A rugalmas agy / Stanislas Dehaene, Typotex, 2022.