Vegyünk egy példát: a fizikastúdiumokat. Egyetemi hallgatóknak a perdület és a forgatónyomaték elvont fogalmairól kell tanulniuk. Osszuk be őket két csoportba: az egyik tíz percig kísérletezhet egy biciklikerékkel, a másik tíz perc szóbeli magyarázatot kap, és megosztják velük a többi tanuló megfigyeléseit. Az eredmény az lesz, hogy a tanulás sokkal jobban megy annak a csoportnak, amely aktív interakcióba kerülhetett a fizikai tárgyakkal. A tanítás mélyebbé és vonzóbbá tétele garantálja a sikert.
Több mint kétszáz oktatási tanulmány közelmúltbeli áttekintése megerősíti, hogy az olyan előadásnak, ahol a diák passzívan hallgat, miközben a tanár ötven percen át prézsmitál, már leáldozott a napja. Ha összehasonlítjuk ezt a hagyományos előadást az aktív bevonódást elősegítő pedagógiákkal, akkor a hatás nyilvánvaló: az aktív hallgató minden tudományágban a matematikától a biológián vagy az informatikán át a pszichológiáig – jobban teljesít. Aktív bevonódás esetén az eredmények a szórás felével nőnek, ami jelentős, és a hibaarány csaknem 10%-kal csökken. De milyen stratégiák keltik fel leginkább a tanulók érdeklődését? Nincs egyetlen csodamódszer, hanem egész sor olyan tevékenység létezik, amely arra készteti a hallgatókat, hogy maguk gondolkozzanak: gyakorlati tevékenységek, megbeszélések, amelyekben mindenki részt vesz, kis csoportokban végzett munka, az előadás megszakítása nehéz kérdésekkel, amelyeken a tanulók hosszasan el fognak gondolkozni stb. Minden megoldás jó, ha a hallgatókat rábírja a passzivitás kényelméről való lemondásra.
p. 175, A rugalmas agy / Stanislas Dehaene, Typotex, 2022.