Az egymás iránti szolidaritást olyan példamutatóan “intézményesítette” az alig háromszáz lelkes Ipolytölgyes polgármestere, hogy arra még külföldön is felfigyeltek.
Úgy kezdődött, hogy a közmunkások időnként kölcsönkérték a talicskát, a kéziszerszámokat, a létrát, a betonkeverőt – mondja a falut 9 éve irányító polgármester. Az akkori képviselő-testület nem nézte ezt jó szemmel. “Mi lesz, ha elromlik, ha nem hozzák vissza, ki lesz a felelős, ha ne adj’ isten baleset lesz, meg egyébként is, nem ez a dolgunk, felelőtlenség volna” – sorakoztak az ellenérvek. “Én viszont azt gondoltam, miért ne kérhetnék kölcsön az emberek az eszközöket, hiszen az önkormányzat vagyona a lakosság vagyona, mi csak kezeljük.” … Régebben minden faluban működött a lakosok közötti szolidaritás, amibe a kölcsönadás is beletartozott, de ez ma már egyre kevésbé egyértelmű.
“Abban kell segíteni a lakosságnak, amiben képesek vagyunk, és ami közösségben gazdaságosabban megoldható, mint egyénenként” – adta meg saját kérdésére a választ a polgármester. Bővítette hát a kölcsönözhető eszközök körét, hogy ne csak a szegényebbek, hanem mindenki megtalálja azt, amit nem engedhet meg magának, illetve pazarlás lenne birtokolnia. “Ha több helyen működne hasonló szolgáltatás, jóval kevesebb eszközt kellene gyártani, kevésbé kellene kizsákmányolni a Földet. Amíg a nap süt, energia lesz a Földön, de nyersanyag nem érkezik kívülről” – ad globális olvasatot a projektnek.
“Ha tönkremegy, megjavítjuk, jobb, ha használatban megy tönkre, mint ha az idő fölemészti” – nyugtatgatta annak idején a szkeptikusokat a polgármester. De az eszközök nem fogytak, inkább szaporodnak, mert egyre többen hozzák be a használaton kívüli dolgaikat. Otthon feleslegessé vált kerekesszék, mankó, járókeret sorakozik a raktárban a gyermekülések mellett.
HVG (22. sz.) / térítéses tartalom