Minden délután nyargalt a könyvtárba. Dosztojevszkijért, Tolsztojért, Romain Rolandért és Anatole France-ért. Petriért, Blake-ért és Byronért. Stendhalért, Balzacért és André Gide-ért. Le Monde-ért, Time-ért, La Repubblicáért, Spiegelért, Süddeutche Zeitungért. New York Times-ért, Le Figaróért és Gazeta Viborskajáért. Petőfiért és Aranyért, Arthur Millerért és Tennessee Williamsért. Pirandellóért és Umberto Ecoért.
Meghosszabbított, kikért, halmozott, begyűjtött. Cédulázott, jegyzetelt, számozott, felírt, satírozott, radírozott, kitörölt. Régimódi volt. Nem volt se ipodja, se ipedje, se tabletje, se androidja. A laptop, szoftver, operációs rendszer szavakat soha a szájára nem vette. A számítógépet, ha muszáj volt megnevezni e képződményt, úgy mondta egyfajta úriemberi idegenséggel: kompjúter.
Pedig nem volt öreg. Sőt. Kozmopolita volt, öt nyelven beszélt, folyton a világot, s a könyvtárakat járta. A technikát se esett volna nehezére megtanulni, de nem kért abból a világból. Innen akart maradni rajta. Úgyis minden program elavul egyszer, nem lesz kompatibilis a rákövetkezővel, a vírusokról, keresetlen levelekről, visszaélésekről nem beszélve. Ő a lapok zizegését szerette, a papír szagát, a betűk formáját, a borítókat és fejléceket, az oldalszámozásokat, ajánlókat és fejezetszámokat, iniciálékat és megsárgult oldalakat, a kis zsinórkönyvjelzőt, amit ide-oda lehetett helyezni és a port, ami felcsapott az évek óta érintetlen könyvoldalak közül. Szinte csillámpornak látta, varázslatos bizonyítéknak Isten létezésére. Különösen így advent idején. A könyvek gerincét, borítóját és hátlapját, a napilapok terítőnyi, mások számára kezelhetetlen, számára ideális méretét, a szinte robajszerű zajt, amit egy bonyolultabb lapozás okozott.
Index