Ha a munkaadó teret ad arra, hogy ennek megfelelően a dolgozó új feladatokat kaphasson, vagy kicsit átszervezve a munkakörét, kevesebb időt fordítson a számára semmilyen örömöt nem okozó feladatokra, akkor a végeredménnyel mindenki nyer.
Ehhez persze nem kell feltétlenül szervezett lehetőséget biztosítani, rengeteg ember magától testre szabja a munkakörét, hiszen sokunknál ez teljesen természetes hozzáállás.
Egy, kórházi takarítók körében végzett kutatás azonban világosan megmutatta, mennyit is ér a munkakör testreszabása, ebben ugyanis kiderült, hogy a takarítók közül azok, akik eltértek a munkaköri leírásuktól, sokkal jelentőségteljesebbnek ítélték meg a munkájukat, azt mondták, ezt a munkát nem tudná bárki elvégezni. Azok viszont, akik szerint a munkájukat bárki elvégezhetné helyettük, általában követik a munkaköri leírást.
A két csoport munkavégzésében tényleg sok a különbség: a munkaköri leírástól eltérő takarítók például gyakran kísérgetik a betegeket, beszélgetnek velük és a hozzátartozókkal, segítenek nekik, és a betegek igényeire figyelve végzik a takarítást is, úgy szervezik a munkaidejüket, hogy lehetőleg minden kórteremben akkor takarítsanak, amikor a betegek kezelésen vannak, hogy ne zavarja őket a tisztítószer szaga. Ezek a takarítók proaktívak a saját munkájukban, új feladatokat vesznek fel, és elhagyják azokat, amikről a munkavégzés során esetleg bebizonyosodik, hogy nincs különösebb jelentőségük. Éppen ez a proaktivitás az, ami létrehoz egy teljesen egyedi, személyre szabott munkakört, amiről a takarító úgy érzi, nem biztos, hogy bárki utána tudná csinálni.
A vicc az, hogy bár Wrzesniewski kutatásai szerint határozottan jobb hellyé tették a kórházat ezek a proaktív takarítók, és ők maguk is jobban érezték magukat a munkájukban, a kórháznak gőze sem volt arról, hogy a takarítók egy része így dolgozik, a többi meg nem.
444