Az új, költséghatékony modell jelentősen csökkenti a gyűjteményeket, de mindez csak minimálisan befolyásolhatja a hozzáférést. A javaslat Muhonen és mások modelljére épül, amely a könyv életciklusából indul ki (Ranganathan nyomán). Eszerint a nyomtatott dokumentumok ott vannak a legjobb helyen, ahol a potenciális használó nagy valószínűséggel rájuk találhat. Egy példát véve: az olvasó kezdetben saját polcán tartja a könyvet, amelyre gyakran van szüksége; amikor az igénye csökken, akkor átadja a legközelebbi könyvtárnak; ha a könyv ott nem találja meg olvasóit, akkor átkerülhet egy nagyobb és központi szerepkörű könyvtárba, amíg el nem jut végső ‘nyughelyére’, egy repozitóriumba (tároló könyvtárba). A modellnek az az előnye a könyvtárak számára, hogy csak azokat a dokumentumokat őrzik az aktív gyűjteményekben (a régió vagy az ország számára szükséges összpéldányszámban), amelyeket feltehetően használni fognak, tehát optimalizálni lehet az adott könyvtár nagyságát. A modell értelmében bármely könyvtár számára előnyös, ha a kevéssé használt dokumentumait más könyvtárnak átadhatja. Ha újra igény lesz rájuk, akkor onnan kölcsönveheti őket. Az egyes könyvtárak így a számukra fontos tudományterületre koncentrálhatnak, meghirdethetik, melyek gyűjteményük erősségei, és eldönthetik, hogy mit tartanak meg, és mit szereznek be máshonnan. A legcélszerűbb a regionális vagy országos gyűjtési politika megfogalmazása. Az életciklus modell alkalmazása önkéntes: minden könyvtár maga dönt, hogy csatlakozik-e a forrásmegosztáshoz, és ha igen, gyűjteménye mely részével. (Központosított országos gyűjtési politika helyett decentralizált gyűjteménykezelés és forrásmegosztás: finn tapasztalatok; ref.: Hegyközi I.)
Humanus