Visszatérő beszélgetéstéma a kirúgástól való félelem. A reálszféra alkalmazottain túl a közalkalmazottak székei is bizonytalanná váltak. Vannak, akik segítséget kérnek, mit is tegyenek: tudnék-e jó állást kínálni vagy mutatni nekik. Persze, segítek, ha tudok — mozgásban az üzlet, meg ilyenek –, de a networking érdekében kérdem, hogy pontosabban mihez is lenne kedve. — Hát, valami jó állás kellene. — Izé…, OK, akkor írd le kérlek, hogy melyek az eddigi tapasztalataid (nevezhetjük ezt akár önéletrajznak is). És itt szokott elakadni a dolog. Van, aki még hozzáteszi, igazából olyan érdekelné, hogy személyes kapcsolaton keresztül mehetne is már valami jó kis helyre. Aha — jövök rá magamban –, akkor még a rendszerváltáson onnanról beszél (20 év). ‘Urambátyámon’ keresztül szeretne szebb jövőt, anélkül, hogy megfogalmazná, hogy mit akar, és anélkül, hogy átgondolná, ki is ö maga… Nehéz lesz. Ezért tehát inkább marad munkahelyén rettegve az utolsó pillanatig — közpénzből.
Mikulás Gábor