Elment egy hiteles ember, egy olyan személyiség, aki megnyilvánulásaiban, tetteiben mindig azonos volt önmagával, azzal a belső iránytűvel, amely ma oly sokakból végzetesen hiányzik.
Őrzök róla egy képet: 1989 egy késő őszi, szürkülettel terhes délutánján, szakadó esőben áll egy emelvényen az Akadémia előtt, az Eötvös téren, a PDSZ hatalmas tömeget felvonultató nagygyűlésén. Szenvedélyes hangon beszél, éppen Bibó — mára frázissá koptatott — szavait idézi az egyenes derékkal járó, félelmeit örökre száműző demokratáról. Arról akarja meggyőzni a tömeget, kollégáit, hogy bátran merjék felemelni szavukat az ostoba, hivatalnokmentalitású iskolaigazgatók és művelődési osztályok ellen. A tömegben lévő pedagógusok ernyőik alá bújva figyelik, a szürkületben is látszik arcukon a meglepettség, hisz nem ilyen szavakhoz szoktak eddig. ‘Merjetek bátrak lenni, merjetek nem félni, merjetek forradalmat csinálni az iskoláitokban, különben ez az egész, amit elkezdtünk, langyos népünnepéllyé, vidámkodó majálissá válik’ — mondja. A tömeg egy része a szakadó eső miatt szavai alatt lassan elhagyja a teret. Beke Kata kissé csalódottan néz a tér felé, majd erőteljes kézmozdulattal félrelöki a fölé tartott ernyőt, s az esőben tovább beszél, mire mondandója végére ér, csurom vizes lesz az arca, a haja, a kabátja.
Osztályfőnök.hu