Népkönyvtár: a néphez közel álló közkönyvtár? — argentin tapasztalat

Szemben a közkönyvtárakkal, a népkönyvtárakat különféle szervezetek, egyesületek tartják fent, bár alkalmanként részesülnek állami és helyhatósági támogatásban is. Jelentőségüket növeli, hogy többnyire kis, szegénység sújtotta településeken működnek. Az 1986-ban alkotott jogszabály a népkönyvtárakat is egyfajta közkönyvtáraknak tekinti, mert azonos célokat követnek, és kiegészítik egymást. Egy mozgalom termékei, s közéjük tartoznak iskolai könyvtárak, országos szervezetek könyvtárai, sőt egyes katonai garnizonok nyilvános könyvtárai is. A társadalom demokratizálásáért, az emberi jogok érvényesüléséért, a csoportok és egyének boldogulásáért vívott harcban jöttek létre a népkönyvtárak, segítendő a nemzeti célok megvalósulását. A polgárjogokért 1870-ben kezdődő harcokban, és a bevándorlók beilleszkedésére irányuló törekvésekben játszottak szerepet. Fő szószólójuk Domingo Faustino Sarmiento volt, a köztársaság elnöke. Sarmiento az akkorra már könyvhalmazzá merevedett, általa kísértetkastélynak nevezett Buenos Aires-i Közkönyvtárral szemben szorgalmazta a nép-, a helyi, a lelkészségi, szomszédsági, mindenesetre a néphez közel álló könyvtárak elterjesztését. Az argentin népkönyvtár az állampolgárság demokratikus felfogásán alapszik, s minden megkülönböztetés nélkül áll nyitva a társadalom valamennyi tagja előtt. Így semmiképpen sem lehet alkalmazni rájuk a magyar könyvtári szaknyelvben elfogadott népkönyvtár terminust, mert végső soron közelebb állnak az általunk közkönyvtárnak nevezett könyvtártípushoz.