Most válik el, hogy a ‘munkatársak a legértékesebb erőforrás’ szlogen mögött mekkora a zsigeri ellentmondás. Mernek-e a könyvtárvezetők a munkatársak tudásának mennyiségére, és nem az állományéra összpontosítani? Félve azt is kérdezem: mernek-e az egyre értéktelenebb információ menedzsmentjéről a tudás menedzsmentjére átállni? — A nonverbális közlések eddig sajnos nem sok jóval biztattak. A Könyv Könyvtár Könyvtáros januári számában Vajda Kornél tekinti át az könyvtári állományapasztás kérdéskörét — meglehetősen alaposan. Teszi ezt azért, mert a közeljövőben várható az ezzel kapcsolatos 1975-ös rendelet felülvizsgálata. A könyvtárak e szabályozás racionalizálásával, netán megszüntetésével csak láncaikat veszíthetik. Felmerül tehát az esély arra, hogy az elavulás tankönyvízű minősítései végképp a múlt relikviái maradjanak. Az ellenállás persze nagy lehet. Mert gondoljuk csak el: hogyan ‘nézhet ki’ sok könyvtár állománya, ha — őszintén! — kihajítjuk az oda nem kellő köteteket. Mármint azokat, amelyeket a használó sok éven keresztül nem kívánt – – tehát nem minőség. Merjük-e komolyan venni a minőségirányítást, főképpen akkor, amikor arányaiban(!) csökken a nyomtatott dokumentumok iránti kereslet, és ha lassan is, de egyre jobban működik a könyvtárközi kölcsönzés és a dokumentumszolgáltatás? Megérett-e már a hazai könyvtári közgondolkodás, hogy tiszta víz kerüljön a pohárba, s odavaló, optimálisan elegendő állomány a polcokra? Maurice Line mondotta volt, hogy a könyvtárak állományát három részre lehet osztani: 1. A nagyon értékes és jó dokumentumok — ezeket már ellopták. 2. A további még érdekes dokumentumok — ezek nem találhatók a polcon, mert kikölcsönözték őket. 3. A maradék, legkevésbé érdekes dokumentumok, amelyeket bőszen őriznek és óvnak a könyvtárosok. Nyilván e 3. csoportot érdemes — minél kisebb bürokrácia bevonásával — likvidálni ;-)) (MG)
– A Könyv Könyvtár Könyvtáros várja a témához kapcsolódó hozzászólásokat.