Imázs, arculat és a többiek

A pr (ejtsd: péer) — melynek célja a szervezet és külső, belső környezete közötti bizalom megteremtése és fenntartása — alapvető kérdése, hogy a környezet hogyan lát bennünket. Kiindulási pont lehet az énképek vizsgálata. Mert van ugyebár maga a valóság magunkról — gondoljunk akár saját magunkra, vagy könyvtárunkra, osztályunkra, szakmánkra. Ezt a valóságot szeretnénk ugyan minél jobban ismerni, de ennek határai vannak. A valóság általunk érzékelt képét hívjuk önimázsnak. Ennek minőségét önismeretünk szintje nagyban befolyásolja. Ennek gyenge ismerete, tudatos meg nem ismerése a projektek romba dőlésének legfőbb oka. A magunkról sugallni kívánt képet arculatnak nevezzük. A tudatos alakítás eszközei pl. az arculati elemek (logó, épület, honlap stb.). Jelentősebb ugyanakkor a nem tudatos alakítás hatása: az önkéntelen vagy nonverbális kommunikáció minősége, a szolgáltatás paraméterei stb. Ennek jelentős részben eredője az imázs (képmás), amely külső illetve belső környezetünkben alakul ki rólunk. Optimális esetben ezek a képek közel állnak egymáshoz. E gondolatsor ismét eszembe jutott akkor, mikor a Hadtörténeti Intézetben, a vándorgyűlés baráti találkozóján az egyik zenész a kevéssé sikerült tánctanítás után így legyintett kollégáinak: “ezek könyvtárosok; csak ülnek a gép előtt és azt verik” — és ujjával imitálta a gépelést. E nem minden elemében negatív vélemény nyilván kiragadott. Kimondottan örültem ugyanakkor, hogy nem azt emelte ki, hogy a fogadásra invitált könyvtárosok közül számosan még a köszöntő előtt nekiestek a terített asztaloknak. Ugyanis, ez az önkéntelen “arculati elem” is a szakma imázsát formálta. (MG)