Ha úgy tesszük fel az állomány kérdését, lineáris felhalmozás vagy spirálisan haladó megújulás, azaz végtelenbe növekvő könyvhalmaz vagy tervszerű, tudatos selejtezéssel rendszeresen megújított köz- vagy bármilyen típusú könyvtári gyűjtemény, sőt önmagát meghatározott mennyiségi korlátok között tartó állomány, akkor alighanem mindenki a második opciót választja. Hiszen manapság éppen a technikai eszközök fejlettsége válthatja valóra a hatásos könyvtárközi együttműködés évszázados álmát, a könyvtárak közötti funkciómegosztás realizálását, s különösen a sokszor nyomasztó archiválási funkció célszerű gyakorlását hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Miért szembesültünk (vagy jelenidőben kellene fogalmaznom?) mégis újra meg újra a túlduzzadó állományok problémájával? Pontosabban: miért nem voltunk (vagyunk?) képesek kordában tartani növekedésüket? Valószínűleg több ok és érv szinergikus hatását fedezhetjük fel. Hadd soroljam fel néhányukat, rangsorolás nélkül:
– a könyvtáros szívesebben gyűjt és megőriz, semmint kivon és megsemmisít;
– ‘jó, ha megvan, s nem kell könyvtárköziben kérni’;
– több munkával jár a kivonás, mint a beszerzés;
– rendkívül bonyolult a selejtezési eljárás (legalábbis legjobb emlékezetem szerint);
– ne sérüljön meg a gyűjtemény egysége és a gyűjtőköri szabályzat;
– van még helyünk;
– a megnövekedett állománnyal lehet érvelni nagyobb épületért, több munkatársért;
– annál tekintélyesebb a könyvtár, minél testesebb;
– a túlzottan nagy állomány bocsánatos bűn, de a könyvkivonás könnyen halálos lehet; stb. stb. (Papp István cikkének részleteit a szerző engedélyével közöljük. A 2009. máj. 10-i előadást a 3K 2009/8. száma közölte. A cikk a 3K oldalán márciustól lesz olvasható.)
Könyv Könyvtár Könyvtáros