Előző rész: link .
– A szegénységet egyéni hiba eredményének tekintő nézőpont a teljesítményelvű társadalomban logikusnak tűnik, és mindenképp kényelmes is, hiszen segít fenntartani az életünk feletti kontroll, és az érdem-jutalom illúzióját, valamint azt a hiedelmet, hogy aki nem szegény, annak nincs dolga a szegénységgel. Azonban a nyomorúságban élőktől ez a stigma épp a kitörési esélyt veszi el.
Miért? – A társadalmi megbélyegzés egyrészt negatívan hat az egyébként is leépült önbizalomra, elmélyítheti a tanult tehetetlenséget, korlátozhatja a hatékony döntéshozást, például úgy, hogy a szégyentől való félelmében valaki el akarja kerülni a szegénység látszatát, ezért vagy nem veszi igénybe a segélyeket, amelyekre jogosult, vagy kölcsönökből költekezik, adósságba verve és még mélyebb szegénységbe taszítva magát. A stigmára adott reakció lehet a visszahúzódás, a harag és a depresszió is, amely csak tovább mélyíti az árkot közte és a társadalom között – ami pedig tovább táplálja az előítéletek tüzét.
Van, hogy akaratlanul erősítjük a stigmát: a hivatalnokok az eljárás közben tanúsított rideg, rosszabb esetben elutasító magatartással, a jótékonykodók pedig sokszor épp a jótékonysággal – az alávetettség, a függés hangsúlyozásával, a vagyoni különbség demonstrálásával – járulnak hozzá a bélyeg fennmaradásához. A segélypolitikák többsége a juttatásra “érdemes-érdemtelen” kategóriákkal súlyosbítja a társadalmi ítéletet, amely egyébként is mélyen gyökerezik, sőt, egyfajta “kimondatlan cukiságfaktor” függvénye. Walker azt írja: kutatások szerint az emberek intoleránsak azokkal szemben, akiknek az szegénységéről úgy vélhetik, hogy elkerülhető lett volna.
Szívesebben segítik azokat, akikkel azonosulni tudnak – mint például az idősek vagy a megbetegedettek -, mint az olyan “gyanús” szegényeket, mint az egyedülálló anyák, a munkanélküliek vagy a szabadult fogvatartottak.
Pszicho for you