— ez lehetne a következő MKE-vándorgyűlés témája. Nem szégyen ugyanis a másodszori nekifutás. Sőt: jobban is szokott sikerülni. A mostaniban ugyanis az állampolgár, pontosabban a használó, olvasó helyett más volt a középpontban. (Érdemes visszakeresni az előadások címeit és visszaemlékezni az elhangzottakra!) És ezt nemcsak azért írom, mert a helyi könyvtárhasználók — vö.: állampolgárok, akikről a vándorgyűlés szólni kívánt — a rendezvény ideje alatt be sem tehették lábukat a könyvtárba (ellentétben az eddigi példákkal), vagy hogy eddig mindössze három sajtóhír jelent meg az eseményről (a Petőfi Népében, melyben Bakos Mária(sic!) nyilatkozott, az Indexen és a Tolnai Népújságban). A vándorgyűlés címe ugyanakkor rendkívül ígéretes volt — mondhatni a könyvtári szolgáltatás végső célját testesíti meg. Magamban el is gondoltam a lehetséges előadás-címeket. Pl.:
– A könyvtár célcsoportjainak változása, hazai és világtrendek
– A könyvtárhasználók számának csökkenése és okai
– Beépülés a használói csoportok információs értékláncába
– Konkurensek és akciók a használókért folytatott versenyben
– A használói igény és elvárás különbségei
A műhelybeszélgetésekben pedig:
– Keresztnéven szólítjuk az olvasókat — az elégedettség-növekedés útjai
– Hátrányos helyzetűek ki nem fejezett igényeinek azonosítása
– Használói panaszok hatékony visszacsatolása a szolgáltatásfejlesztésbe
– Olvasók bevonásával meghatározott könyvtári teljesítménymutatók
– A használói kérdőívek módszertani fogásai
– Testre szabott tömegszolgáltatás
– Könyvtári CRM-rendszerek építésének módszertani fogásai.
Ehelyett sok egyébről — köztük persze fontos és hasznos dolgokról — esett szó. Visszatérő toposz volt a szakma (ön)dicsérete – de egy alkalommal sem a használói, állampolgári oldalról. A használó — ha tetszik: ügyfél — jelen lévő könyvtárosként sem volt a középpontban — legalábbis intellektuális szempontból nem. Mert választhattak ugyan; pl. abban, hogy melyik szálláson alszanak, vagy hova mennek kirándulni. De hogy milyen szellemi termékekben lesz részük, az felülről osztják rájuk. Emellett meghökkentően kis tere volt a párbeszédnek, még a szekciókban is. A kommunikációt a szervezők lényegében egyirányúsították. (Bár több rafinált könyvtáros elbeszélgetett a helyi szervezőkkel, s így világossá vált; hogy fecseg a felszín, s hallgat a mély. E különbség feltárásában a nonverbális kommunikáció megfigyelése is sokat segített. Hiányzott a jelenlévők elégedettségének vizsgálata is — amely például a minőségbiztosítási szempontból is fontos és példamutató lett volna. Az üzenet azonban ennél súlyosabb volt: középpontban lévő állampolgár (pontosabban: használó) ürügyén politikai és gazdasági potentátokhoz való nyílt színi dörgölőzés történt. A vigyázó szemek mindenkori hatalmon lévőkre való függesztésének fontosságát Skaliczki Judit külön is szorgalmazta. És mint megtudtuk tőle, ezen irányítói attitűd személyében folytatódni fog, még ha státusa (és a könyvtárügyé) közben meg is roggyant. Hogy az eddig már két cikluson átívelő gyakorlat hova vezet, azt egyre jobban tapasztaljuk (használószám-csökkenés, sokasodó konkurensek, menetrendszerű ellehetetlenülés). Ha ezt nem kívánjuk, érdemes na de most már tényleg a használók irányába fordulni, a pénz- és kegyosztók ötletei előtt a helyben lévő használóink szociális–közösségi és információs elvárásait szolgálni. Ebben akár hasonlíthatnánk az EU irigyelt régióihoz. Potentátok jönnek–mennek, használóink azonban maradnak. (MG)