Miért halt meg úgy Semmelweis Ignác, hogy nem ismerték el a felfedezését? Miért csak az elmúlt pár száz évben hozott a technika fejlődése életminőség-javulást is, és mi a baj azzal, ahogyan ma egymás után jönnek a nagy újítások? Az erre adott válasz ért idén közgazdasági Nobel-díjat. A holland Joel Mokyr abból indult ki: a nyugati világ legtöbb polgára, legalábbis azok közül, akik 1825 után éltek, időskorában azt láthatta, hogy nagyjából kétszer akkora a hazájának egy főre jutó GDP-je, mint amikor ő megszületett. Ehhez képest például Angliában az 1348-as pestisjárvány után 1650 környékéig gyakorlatilag egy helyben állt ez a mutató, Svédországban pedig négyszáz évig ingadozott ide-oda, 1300 és 1700 között néha nagyokat nőtt, aztán visszaesett ugyanoda, ahonnan indult. Mit csinálnak az emberek azóta máshogy?
Az egyik legfontosabb magyarázat erre az, hogy egészen az ipari forradalomig a tudás két fontos fajtája nem igazán találkozott egymással. Mokyr szerint ugyanis két részre kell bontani az emberi tudást:
– van a leíró tudás, mint egy mester tervrajzai vagy egy étel receptje, melyben leírják, hogy ha valamit az előírás szerint teszünk meg, akkor milyen eredményt fogunk kapni; és
– van az a fajta tudás, amely megmondja, mi magyarázza a megfigyelt jelenségeket.
Ezen a ponton hozott egy magyar példát is: Semmelweis Ignác óriási felfedezése után még évtizedekre volt szükség, hogy tényleg kezet mossanak tömegesen az orvosok. Méghozzá azért, mert Semmelweis megtalálta ugyan az összefüggést a kézmosás és a páciens túlélése között, de fogalma sem volt arról, hogy mi az oka ennek a kapcsolatnak. Így nehéz volt elfogadtatnia másokkal, hogy igaza van, a módszere akkor tudott elterjedni, amikor felfedezték, hogy a baktériumok okoznak fertőzéseket, és így már volt egy logikus magyarázat is a jelenségre. (HVG 360)
A könyvtár lehetősége, hogy használói számára a többféle megközelítés lehetőségét kínálja, pl. olvasmányajánlással, ismeretterjesztő rendezvénnyel. (MG)
HVG 360 / térítéses tartalom