Először is a meghatározás… – Alapelv, amely szerint minden társadalmi és politikai döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, a helyi közösségek szintjén, ahová a döntés a leginkább érintetteket tömöríti, és ahol a legnagyobb szakértelem és hozzáértés van. Ez azt is jelenti, hogy a magasabb szintű szervezetek, mint például az állam vagy az Európai Unió, csak akkor avatkozzanak be, ha a kisebb egységek nem képesek hatékonyan megoldani a feladatot.
Ha arra vetemedünk, hogy könyvtár(i rendszer) környékén is alkalmazzuk a szubszidiaritás elvét, akkor gyorsan rájövünk: a különböző szintű vezetőnek azokat érdemes szolgálnia, akik a legszorosabb kapcsolatban állnak a végfelhasználókkal, akik a legtöbb rezdülésüket ismerik. Ugyanis ezen a ponton csapódik le az elégedettség; patetikusabban: a társadalmi hasznosság. És nyilván az ügyfelek képesek leghitelesebben nyilatkozni a könyvtár minőségéről, hasznáról. (Közkönyvtárban dolgozva anno megkaptam felettesemtől, hogy minek kikérni e munkatársak véleményét, úgy sincsenek képben… Nos, ha ez így van, akkor szép vezetői feladat helyzetbe hozni őket.)
Ha feljebb tekintünk, akkor már logikus, hogy olyan szolgáltató intézményeknek, mint a minisztérium, ami egy szakmai csúcsintézmény, vagy annak döntéselőkészítő fiókintézményei, a szakmai szervezetek – felismerve ezt az összefüggést – folyton azt kérdezik a szakma napszámosaitól: hogyan segíthetem munkádat, hatékonyságodat? – Nyilván a közösen meghatározott célok mentén.
Ha ugyanis mindez nem működik, akkor a hierarchiában felettes szintek a valóságtól egyre inkább elszakadó bemeneti adatok alapján hoznak döntéseket, aminek nyilván nem kell részletezni lehetséges tragikus következményeit (vö.: link ). (MG)