A boldogság legfontosabb okai között szokták emlegetni az önrendelkezés lehetőségét. Ha ez korlátokba ütközik – akár személyes, akár intézményes szinten – akkor az visszaveti a tetterőt. Ha ez így van, akkor az individualizmus, az egyének és egyéniségek hangsúlyozása látszik célravezetőnek. Akár nagy autonómiával, s azon belül is önirányító munkacsoportokkal rendelkező intézményeknek is (vö.: Oodi, Helsinki: Önirányító munkacsoportok dolgoznak a világhírűvé vált könyvtárban – mi vaaan??? link )
Ok, de ha annyira önirányítanak, akkor az a káosz előszele, hiszen mindenki a saját feje szerint tesz! Nos, nem egészen. Ha a felek, közösségek, szervezetek, országok kölcsönösen elismerik egymás önállóságát, akkor ezzel együtt meglátják saját korlátaikat is. Ami az elismert kölcsönös érdekeken, azaz bizalmon alapuló együttműködés (tehát nem az alá-fölérendeltség!) táptalaja. Amit immár semmi értelme felülről kényszeríteni, pláne az illetékesek megkérdezése nélkül, hiszen ők sokkal jobban ismerik a funkcióikból adódó lehetőségeiket. Tehát: szabadon társulnak, működnek együtt.
Summa: a közepes fejlettség (vö.: link ) csapdájából való kilábalás feltétele az önálló, örömteli, innovációra képes egyének, szervezetek, országok hatékony együttműködése. Előbb a nyíltság, bizalom, önállóság, aztán az innováció és a hatékony együttműködés. (MG)
KIT-információ