Balázs Nándor mesélte róla: “Mikor együtt kezdtünk dolgozni, azt kérdezte, hogy tudom-e ezt vagy azt, mire azt mondtam, ez nem probléma, utánanézek a könyvtárban. Az értelmetlen dolog’ – mondta – ‘az ember órákat veszít vele.’ Elővette a kis noteszét, amelyikben címek és telefonszámok voltak – ‘Ki lenne az ismerősök közül aki ezt fejből tudja?’ Végignézett a noteszben pár oldalt, majd odament a telefonhoz, telefonált az illetőnek, valahol az Egyesült Államokban, és két perc múlva, öt perc múlva megvolt a válasz.
‘Na látod’ – mondta – érdemes három órát a könyvtárban ülni? Szóval ő határozottan kihasználta a barátait ilyen szempontból, nem mintha a barátai ettől kétségbeestek volna.” (Zsidó Kiválóságok Háza)
Most olvasom a nemrég tragikus hirtelenséggel meghalt Szedlák Ádám újságíró nekrológját, melyben kollégái hasonló motívumot írnak:
“A kollégák számára talán végtelen önzetlensége hagyja a legmélyebb nyomot. Hatalmas személyes kapcsolati hálóját boldogan osztotta meg bárkivel – mindig örömmel közvetített az ismerősei és barátai között. Pályakezdőknek pedig rengeteg tanáccsal, ajánlással, közvetítéssel egyengette a karrierjét.” (HVG)