A közvélemény-kutatások ismételten azt mutatják, hogy a múzeumok azon szervezetek egyre csökkenő csoportjába tartoznak, amelyek élvezik és megőrzik a nyilvánosság bizalmát. Jelentős vonzerejük van: önmagában az Egyesült Királyságban a világjárvány előtt évente több mint 85 millió látogató járt a múzeumokban és galériákban – ez több, mint a focimeccseken számolt összes résztvevő. A múzeumok hosszú távú intézmények, amelyek gyűjteményeiket a közvélemény bizalmát élvezve őrzik meg a jelen és a jövő generációi számára.
Legtöbbször ez azt jelentette, hogy a múzeumok úgy döntöttek, elfogadják azt, amit a kanadai Robert Janes múzeumológus “tekintélyes semlegességnek” nevez. A múzeumok úgy cselekedtek, mintha teljesen semlegesek és pártatlanok lennének minden tevékenységük során, ám amikor ezt teszik, tévesen azt feltételezik, hogy a meglévő status quo nem az egyenlőtlen hatalmi struktúrák eredményeként jött létre, amik a neoliberalizmus felé tendáltak, és egyre távolabb kerültek a szélesebb közönség érdekeitől.
A tekintélyes semlegesség nem tartható fenn tovább, ahogy félkábán a Föld hatodik tömeges kihalási hullámához közeledünk. Világossá kell tennünk, hogy a környezeti és társadalmi kérdések elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódnak: a globális délen élők és a hátrányos helyzetű északiak érintettek a legrosszabbul.
A múzeumoknak, mint a hosszú távú emlékezetet őrző intézményeknek, fel kell használni a pozíciójukat a rövid távú politikai és finanszírozási ciklusokon túlmutató kérdések megvitatására, amelyek mindannyiunk számára egzisztenciális fenyegetést jelentenek. Ez két fő területen hoz változást: a múzeumok és a galériák működési modelljeiben, valamint a nyilvánossággal való kapcsolataikban.
OMMIK Hírlevél