Az idősebb munkatársakkal kapcsolatban számos sztereotípia él: fizikailag kevésbé terhelhetők, ellenállnak az új trendeknek és technikának — ha egyáltalán megértik őket. A kutatások ugyan nem igazolják az ilyen, érdemeiket csorbító előítéleteket, mégsem számítanak eléggé tapasztalataikra, tudásukra. A tervezésnél nem alapoznak munkájukra, hiszen számítanak hamarosan bekövetkező visszavonulásukra, így aztán a rivaldafény csak másokra irányul. A továbbtanulást, fejlődést biztosító források számukra elapadnak, ők pedig egy láthatatlan elkülönítőbe kerülnek, akkor is, ha az intézmény számára hasznos lenne továbbképzésük. Mellőzésükben közrejátszhat a rejtett versengés is: a fiataloknak muszáj rátermettségüket bizonyítani a vezetők előtt, és az idősebbeket gyakran útjukban álló akadálynak érzik — igazságtalanul, hiszen az anyagi megfontolások, egzisztenciális aggodalmak és egyéb szorongások egyformán érintik a fiatalabbakat, az idősebbeket és az intézményt magát is.
A vezetők általában úgy gondolják, a változásokat egyszerűbb fiatal emberekkel végrehajtani, mert az idősebbek már megcsontosodtak. Pedig sok esetben képességeikkel és elkötelezettségükkel éppen hogy előmozdíthatnák a folyamatokat. Ami viszont valóban nagy veszély az idősebbekre nézve, az az önelégültség, amely romboló hatású és pejoratív megítélést eredményez. A szakmai tapasztalatot ezért nem szabad fetisizálni, hanem jól kell kamatoztatni és hatékonyan ‘marketingelni’. (ref.: Fazokas E.)
Humanus