Tudásmenedzsment 2.

Nagyon sok szervezet tűzi zászlajára a tudásmenedzsment divatos szlogenjét, de kevesen gondolják komolyan is a tudás tényleges erőforrásként való kezelését. “Ha egy vállalatnál [szervezetnél] a politikai környezet támogatja a tudás titkolózó és számító felhalmozását, akkor a potenciális “tudásvásárló” nem rendelkezhet eléggé értékes “fizetőeszközzel” ahhoz, hogy rábírja az “áruhalmozót” szakértelme megosztására.” A tudásmegosztás tehát így nem kényszeríthető ki jó hatásfokkal. Ehhez bizalom kell. A bizalomnak pedig láthatónak, mindenütt jelenlévőnek kell lennie, és először a legfelső szinteken kell érvényesülnie.
A könyvtárosok marketingmunkája sem tökéletes: “A cégek gyakran nem ismerik fel a könyvtárosok tudásbővítő és -szervező szerepének jelentőségét, státusuk és bérük ritkán tükrözi valódi értéküket. Általában mindenfajta tudásügynököt alábecsülnek annak ellenére, hogy szerepük létfontosságú a tudáspiacon.” Aki megosztja tudását, annak “fizetség” jár. A tudáspiac valutái lehetnek: reciprocitás (ha te elmondod, én is megosztom), hírnév (ha fordulhatunk hozzád, felnézünk rád), altruizmus (tudásom által közösen többek leszünk).
A tartalomfejlesztők számára intő tapasztalat: “Aki letölt egy információt a szerverről, nem érez olyan kötelezettséget a viszonzásra, mint akkor érezne, ha ugyanahhoz az anyaghoz telefonon vagy egy értekezleten jutott volna hozzá.” A legfontosabb információközvetítő módszer tehát az ember és ember közötti, nem pedig a dokumentum és ember közötti, amely komoly tanulság a könyvtárosok számára is. Persze nem mindegy a közlő renoméja sem: “Nagyobb valószínűséggel jutunk el megbízható információforráshoz olyasvalakinek az ajánlásait követve, akit elismerünk és tisztelünk.” Tehát a tudáspiacok formális és informális hálózatok köré egyaránt csoportosulhatnak. (összeállította: MG)